Tavaszi szünet II.

A szerda reggelünk megint csak nagyon korán kezdődött. Fél 7-kor csörgött az ébresztőm (még iskolába sem kelünk fel ilyen korán, úgyhogy ez most kissé megviselt), fél 8 - 8 között terveztünk elindulni. Persze ez rengeteg idő elkészülni, azonban nem elhanyagolható tény, hogy egyetlen egy fürdőszobánk van, azt használtuk hatan. 

Ezen a napon északnak indultunk el, Snæfellsnes-félszigetre. Nagyon sok mindent terveztünk bele a napba, és sokat utaztunk autóval, hogy ezekre a helyekre elérjünk, úgyhogy számomra ez volt a legfárasztóbb nap.

Elsőként egy vízesést szerettünk volna megnézni, aminek már nevét sem tudom. Esélyes, hogy Fruzsiék elmondták valamikor az út elején, de engem lekötött az az információ, hogy ehhez a vízeséshez egy röpke 3 km-es akadálypályán keresztül lehet eljutni. Számomra legalábbis ennek hangzott. Ez azt jelentette, hogy a túra során néhol kisebb patakon kell keresztülmenni, ahol csak a vízből kiálló kövekre lépve lehet elérni, hogy ne merülj bokáig a vízbe, máshol barlangon keresztül vezetett az út. Ezután egy elég erős sodrású folyón kell átmenni úgy, hogy a folyón keresztbetett farönk és a fölötte kifeszített madzag nyújtja az egyetlen lehetséges útvonalat a túloldalra. A folyó túloldalon a hegy oldalában kell valahogy felfelé botorkálni, ott is egy kötélbe kapaszkodva, hogy le ne boruljon az ember. Persze lehet választani a hosszabb útvonalat is a vízeséshez, de az 7 km hosszan kanyarog. Mi a folyóig jutottunk el. Sajnos az a farönk már nem állt a helyén, de erre előzőleg semmi figyelmeztető jelet nem adtak, se a bejáratnál, se a szembejövő turisták. A fiúk nagyon keresték a lehetőséget, hogyan lehetne még átmenni a folyón, de nem volt más járható út, úgyhogy kissé szomorúan, de visszafordultunk. Egyébként szép volt, de nem bántam, hogy nem mentünk tovább, nekem ennyi is elég volt a túrázásból...😃 

itt készült el az első
csoportképünk

a barlang

kiálltak a szirtre...én inkább fotóztam.😃

ezen a folyón kellett volna átmenni

Ezután beiktattunk egy másik vízesést, ha már az előző meglátogatása meghiúsult. Ennek neve Barnafossar (foss a vízesés, barna a gyerekek izlandiul), és közvetlenül mellette a Hraunfossar. Mindkettő hatalmas vízesés, iszonyú erővel zúdult lefelé, és olyan erős szél fújt azon a helyen, hogy csak egy kép erejéig mertem elővenni a telefonom, akkor is rángatta a kezemet a szél. 

A Barnafoss vízeséshez több történet is kapcsolódik az izlandi mitológiában. Az, amelyik a vízesés melletti táblán is le volt írva szomorú esetről számol be. Két kisfiút otthon hagytak a szüleik, amíg templomba mentek. A gyerekek unatkoztak, és szüleik után eredtek, azonban az utat levágták, és a vízesés feletti kőhídon mentek át. Innen mindketten beleestek a folyóba és megfulladtak. Anyjuk ezután átkot szórt a kőhídra, hogy többé senki nem tudjon átkelni rajta. Nem sokkal később egy földrengés következtében össze is omlott a híd. A hídon, ami ma a folyó felett áll, elég félelmetes átmenni. A korlát inkább a derekunkig ért, mint a mellkasunkig, és oldala nem nagyon van, ráadásul 50 km/h-s szél fújt, úgyhogy nem éreztem magam túlzottan biztonságban rajta. 

Szép kék színe volt, balra látszik egy kis "erkély",
ilyenekre lehetett kiállni.

a híd ma

Ezután meg sem álltunk a Kirkjufell-hegyig, aminek magassága igazából nincs 500 méter sem, ellenben a legtöbbet fotózott hegy Izlandon. Ezen kívül még a Trónok harca sorozatban is megjelenik, amit én mondjuk nem láttam, de hátha valaki felismeri.

Innen a tengerpartra mentünk, Skarđsvikre. Útközben megálltunk egy icipici településen, ahol a házak között megpillantottunk apró házacskákat (huldófolk - hidden people), amiket a manóknak szoktak építeni. Az útikönyv szerint (amit Dorka előszeretettel olvas fel folyton) az izlandiak több, mint fele hisz bennük, és megesett, hogy egy út megépítése ellen tiltakoztak a helyiek, mert az megzavarta volna az ott élő manókat és tündéreket. 

Három pici kis házikó a domboldalban:)

Következett a Saxhóll kráter (alig volt öt perc felmenni a tetejére, az egész vulkán közel 110 méter magas), aminek tetején újfent akkora erejű széllel találkoztunk, hogy hátra lehetett dőlni és a szél megtartott. A kráter tetejéről lenézve mindenhol síkságot láttunk, meg azt az egyetlen utat, amin eddig eljöttünk autóval. 

Fruzsi sétál fel a kráterhez

A következő megálló Arnarstapi települése volt. 

 Végül lefeküdtem a földre, mert akkora szél volt, hogy már nem esett jól, a fű azonban puha volt, és így már a szél sem próbált felborítani. Nem sokkal később Fruzsi és Dorka is hátulról rám ugorva csatlakozott hozzám, úgyhogy ott pihentünk még egy pár percig, aztán indultunk tovább.

❤

Legvégső megállónk Búđir települése volt, és az ott található picike fekete templom a Búđakirkja, amit az 1700-as évek elején építettek. 

Máté fotója a templomról

Valami hihetetlenül varázslatos volt háttérben a havas hegycsúcsokkal, ahogy a "semmi közepén" áll egy kis templom. 

belülről

A szerdai napunk így telt, megint késő este értünk haza, hulla fáradtan, viszont csütörtökön nem kellett korán kelni, mert egy sokkal rövidebb túra várt ránk:).

Az eredeti terv térképe: